.:: PART TWELVE ::. - Sötétből a fényre

Hai, babes!

First of all, ne haragudjatok a késéért... Nem tudtam, hogyan is legyen a folytatás, de szerencsére körvonalazódott! :) Hoztam az új részt, nem a szokásos hosszúság, de nem akartam elrontani egy más érzelmeket tartalmazó szemszöggel a rész hangulatát! Remélem, azért elfogadható és tetszeni fog! :) 

Jó olvasást!

.:: TYLER ::.

Napok óta pörgött az agyam, semmire sem tudtam koncentrálni Hollyn kívül. Sosem hittem, hogy valaha egy lány ekkora hatással lesz rám. Egyszerűen nem tudtam elfogadni a tényt, pedig nagyon úgy nézett ki, hogy a fekete hajú, nagyszájú lány komoly érzelmi hatással van rám. Bele lehet szeretni valakibe egy-két hét után?... Ilyen még sosem fordult elő velem.

Ahogy beléptem az iskola tornatermébe, szinte rögtön megláttam Hollyt, amint elmélyülten festegeti az egyik díszletdarabot. Önkéntelenül is mosolyt csalt az arcomra, ahogy nyelvét kidugva koncentrál, hogy el ne tévessze a mintát.

- Kop-kop - szólaltam meg és ujjaim az ajtófélfának ütögettem, hogy felhívjam magamra a lány figyelmét.

- Oh, szia - kapta fel a fejét a hangom hallatán és meglepett mosollyal üdvözölt, miközben odasétáltam mellé. - Honnan tudtad, hogy már itt vagyok?

- Holly, mindig itt vagy - ugrattam vigyorogva, kihangsúlyozva a mindig szócskát.

- Marha vicces - motyogta szemét forgatva. - Hidd el, sokkal szívesebben lennék máshol. Nekem sem nagy szórakozás, hogy több heti kárba veszett munkám pár nap alatt pótoljam!

- Hű, nem vagy jó kedvedben - állapítottam meg óvatosan.

- Bocs, én csak... nem akartam ezeket a fejedhez vágni. Csak olyan sok a bepótolni való és kevés az idő - pillantott körbe kétségbeesetten a teremben. Tényleg rengeteg munka volt még hátra.

- Hé! - karoltam át a vállát vigasztalóan. - Ezért vagyok itt, hogy segítsek - kacsintottam rá.

- Rendben - sóhajtott lemondóan és kibújva a kezem alól távolabb húzódott.

Egy másodpercig értetlenül bámultam, de amikor elfordult és folytatta a megkezdett díszletdarab festését, megráztam a fejem és én is neki láttam a munkának.

Lassan egy órája dolgoztunk néma csendben, csak akkor szólaltunk meg, ha kérdeztem Hollytól valamit vagy ő adott utasítást, hogy mit és hogyan csináljak. Furcsán viselkedett, szokatlanul csendes volt és mintha zavarta volna a közelségem, mindig távolabb húzódott, amitől kezdtem egyre értetlenebb és idegesebb lenni. Kerülte a pillantásom, az érintéseim, ami eddig nem fordult elő... azóta ilyen, mióta felégették a díszleteket.

- Oké Hols, ennyi. Elmondanád, hogy mi a baj? - tettem le a kezemből az ecsetet és pillantásom Holly arcára szegeztem.

- Baj? Miből gondolod, hogy van valami baj? - húzta össze a szemét és makacsul kerülve a pillantásom tovább folytatta a festést.

- Miből gondolom? Nem szólsz hozzám, nem nézel rám, a közelembe se jössz és... az istenit, tedd már le azt a  rohadt ecsetet! - ripakodtam rá és megragadva a kezét magam felé fordítottam és kivettem a kezéből a festőeszközt.

Holly ijedten rezzent össze az érintésem miatt és mikor rám emelte a tekintetét, valami különös csillogást láttam benne. Talán félelmet? Nem, az nem lehet. Miért félne tőlem?

- Mi a baj? - ismételtem meg higgadtabban, hangomat lehalkítva, de még mindig nem engedtem el a kezét.

- Tyler, tényleg nincs se...

- Hols - mormoltam, a hangom talán túl kérlelőre is sikeredett.

Pár pillanatig egymás szemébe bámultunk, aztán Holly elkapta a tekintetét és a földre szegezve beszélni kezdett.

- A múltkor utánad mentem és hallottam, hogy Axellel beszélsz.

- Ó, hogy az a... mit hallottál, Holly? Mondd el! - parancsoltam rá.

- Hallottam, hogy ő volt. Axel gyújtotta fel a díszleteket... - Felmordultam, de nem szóltam közbe, hagytam, hogy folytassa. - És, hogy van valami... Axel szerint, ha megtudnám, nem akarnék veled barátkozni... - suttogta.

Élesen beszívtam a levegőt és néhány másodpercre lehunytam  a szemem.

- Tyler, ez fáj - nyöszörgött Holly. 

 Csak akkor vettem észre, hogy idegességemben erősen szorítom a karját. Engedtem a szorításból és bűnbánóan néztem, ahogy fájdalmas arccal dörzsöli a csuklóját.

- Ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni - mormoltam bocsánatkérő pillantást vetve a kezére. 

- Mi ez az egész, Tyler? Mi lehet olyan, ami elrettenthetne a közeledből? - kérdezte suttogva.

- Nem mondhatom el, Holly. Ha tudnád, tényleg nem akarnál többet látni - hörögtem rekedten és a fejemet ráztam.

- Kérlek, mond el, ígérem itt maradok - szólalt meg halk hangon és remegő kezét az enyémre csúsztatta. Fájdalmas grimasszal vettem tudomásul, hogy tényleg tart tőlem. Láttam a szemében a kétkedést, de valami mást is... bizalmat. Bízott bennem, így mesélni kezdtem.

.:: DARCY ::.

Szorongva pillantottam Tyler kétkedő arcára, féltem, hogy nem fogom tudni betartani, amit ígértem neki, féltem attól, amit hallani fogok. Mi van, ha tényleg olyan szörnyű dolgot tett? Pár pillanatig habozott, már azt hittem mégsem mondja el, de végül beszélni kezdett.
- Apám verte anyámat. Néha engem is.
Ahogy kiejtette ezeket a szavakat, bennem rekedt a levegő és szörnyülködve pillantottam rá.
- Micsoda? - Szinte tátogtam, annyira összeszorult a torkom.
- Először csak kiabáltak. Apám rendszeresen eljárt otthonról és rendszerint mindig elázva jött haza. Olyankor mogorva és bunkó volt mindenkivel. Az egyik alkalommal - már nem emlékszem mivel - annyira felidegesítettem, hogy ordítozni kezdett, aztán megütött. Sokszor. Tetszett neki, hogy uralkodhat valaki fölött az erejével, hogy nem tudok visszaütni vagy védekezni. Már a földön feküdtem, de akkor is csak ütött tovább... - Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul, ahogy elképzeltem Tylert a földön, fájdalmak között. - Aztán anya közbelépett. Megpróbálta leállítani apát, könyörgött neki, hogy hagyjon békén, de nem hallgatott rá, ezért anya ütni kezdte a hátát és segítségért kiabált. Apám ezen annyira felbőszült, hogy abbahagyta az ütlegelésem és anyára támadt. Kihúzta az övét és lecsapott vele. Újra és újra. Nem tudtam nézni, hogy bántja...
- Mit csináltál? - suttogtam, bár olyan halk volt a hangom, hogy kételkedtem, egyáltalán hallotta-e, mégis folytatta.
- K-kimentem a konyhába és kerestem valamit. Valamit, amivel leállíthatom. Még csak kilenc voltam... csak egy gyerek, aki meg akarta védeni az anyját a rohadék, részeges apjától - tört ki és a kezébe temette az arcát.
- Tyler...
- Meghalt, érted? Megöltem az apámat! - ordított fel és ököllel a falba vágott.
- Ty, nem tehettél róla, csak anyukádat védted - tiltakoztam tétován, tartottam a reakciójától.
Ez hát a titka. A titok, amiért fél, hogyha valaki megtudja, más szemmel nézne rá. Félt az emberek véleményétől, így inkább egy álarcot húzott, hogy távol tartson magától mindenkit. De én tenni akartam valamit. Meg akartam érinteni, megértetni vele, hogy nem az ő hibája, ami történt és emiatt nem kell elítélnie magát. Segíteni akartam neki visszajutni a sötétből a fényre.
Reszkető kézzel nyúltam felé és megfogtam a falnak támaszkodó kezét. Érintésemre felemelte a fejét és csak akkor láttam, hogy sír. Döbbenten nézte, ahogy közelebb lépve megszorítottam a kezét és eltökélten fúrtam pillantásom az övébe.
- Azt hittem többé nem fogsz szóba állni velem. Gyilkos vagyok - motyogta keserűen és el akarta húzni a kezét, de nem engedtem, szorosabban markoltam az ujjait.
- Nem, Tyler! Te egy jó ember vagy, aki meg akarta védeni azt, akit szeret. Ez az egész egy véletlen, egy baleset volt! Ne utáld magad azért, amit tettél, mert más is ezt tette volna a helyedben. Senki sem utál ezért.
- Te sem? - emelte rám csillogó szemeit, amik tele voltak kétellyel. Önmaga iránt, irántam.
- Én sem. Axelnek nem volt igaza. Sosem tudnálak ezért gyűlölni - suttogtam és ujjaim hegyével letöröltem az arcán végigfutó könnycseppet.
- Nem fogsz elfutni?
- Nem, nem fogok. Csak, ha utánam futsz - mosolyodtam el  és csak mikor kimondtam ezeket a szavakat, akkor döbbentem rá: tényleg nem tudnám magára hagyni. Túl fontos nekem... túlságosan szeretem.
- Nem menj el - rázta meg a fejét ajkait összeszorítva. - Maradj velem.
- Maradok - leheltem és végigsimítottam az arcán. Nem bírtam látni, hogy szenved, de nem tudtam hogyan tehetnék ellene. Minden olyan bonyolult, kusza és fájó...
Karjaival átölelte a derekam és erősen magához szorított, hogy az orrunk majdnem összeért. - Köszönöm, hogy itt vagy - suttogta és ajkait óvatosan az enyémhez érintette.
Ebben a pillanatban előtörtek belőlem az addig elfojtott érzelmek és közelebb húzva magamhoz, hevesen viszonoztam a csókját, miközben már az én arcomat is könnyek áztatták. Átöleltem, magamhoz szorítottam és ajkaimon megéreztem a könnyek sós ízét. Keserédes boldogság...