.:: PART FIVE ::. - Első napok egy új életben

Hai, babes! :)
Hű, nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan sikerül megírni, de készen lett a következő rész is!
Tehát: NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM a kommenteket minden eddigi részhez és az ezutániakhoz. Mindössze azért nem írok vissza, hogy számon tudjam tartani, mennyiszer írtatok már nekem. De borzasztóan örülök minden egyes megjegyzésnek! :)
És ha valami kérdésetek van  bármivel kapcsolatban - akkor a chatbe írjatok, ott mindenre válaszolok!
Ps.: Köszönöm az eddigi 4 díjat, hamarosan kitalálom kinek adjam tovább! :)

 Most pedig nincs más hátra, mint előre: Jó olvasást!

 .:: HOLLY ::.

Becsukta a kocsiajtót és az autónak támaszkodva, homlok ráncolva nézett rám. A bejáratot nyitva hagyva berohantam a házba, felkaptam a dzsekimet és a kulcsot, majd visszasprinteltem és lihegve lefékeztem Harry mellett, aki még mindig szemöldökét húzogatva méregetett.
- Na, mi az, meggondoltad magad? Mégis velem jössz, hogy élvezhesd a társaságom? - vigyorogta fölényesen, amit csak egy bólintással reagáltam le.
- Mondták már, hogy végtelenül szerény vagy? - mosolyogtam gúnyosan, mikor sikerült levegőhöz jutnom.
- Igen, többek között ezt is megkaptam - húzta ki magát elbizakodva, én pedig mindössze egy lemondó mosollyal feleltem.
Előzékenyen kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, majd miután beültem az ülésre, becsukta mögöttem és megkerülve a kocsit, ő is mellém huppant. Az úton viszonylag csendben nézelődtem a bepárásodott kocsiablakon keresztül, csak néha-néha nevettem fel Harry - többnyire - perverz poénjain, válaszoltam az elvétve feltett kérdéseire vagy én kérdeztem. Az előrelátó kutatásomnak hála, nagyjából be tudtam lőni, hogy London melyik pontjában vagyunk, ezért szinte azonnal beugrott a hatalmas épület neve, amihez közeledve Harry lassítani kezdett. Na, meg persze a sikítozó rajongóhad is segített meghatározni az úti célt.
Miközben a göndör félhangosan sopánkodott azon, hogyan is tudták meg a rajongók a banda tartózkodási helyét, én megpróbáltam visszaemlékezni, mit is olvastam az O2 Arénáról.
London talán egyik legnagyobb - ha nem a legnagyobb - embertömeget befogadni képes szórakozóközpontja, egy belső sétálóutcával, az Entertainment Avenue-val, több száz üzlettel, étteremmel, edzőteremmel, próbatermekkel, stúdiókkal és egy több ezer férőhelyes arénával. Ámuldozva csodáltam a hatalmas épületet, ami észveszejtő méreteivel monumentális helyet foglalt el.
- Cece, figyelsz te rám? - lengette meg Harry kezét az arcom előtt, de vigyora elárulta, hogy egyáltalán nem haragszik, amiért elkalandoztak a gondolataim.
- Persze - ráztam meg a fejem és szempilla rebegtetve elmosolyodtam. - Mit is mondtál?
- Darcy! - kiáltott fel elborzadva. - Most mélyen csalódtam benned! - kapott a szívéhez tetetett csalódottsággal, de meg-megremegő szája sarka elárulta, hogy megint csak tréfál. - Takard el az arcod, ha nem akarsz holnap az újságok címlapján virítani! - javasolta és ő is a fejére dobta a pulóvere kapucniját. - Bár erősen kétlem, hogy visszautasítanál egy címlapot Harry Stylesszal - tette hozzá a szokásos formáját hozva,  majd minden további nélkül kilökte a kocsiajtót, megvárta, hogy kiszálljak és csuklómat szorítva megindult előre a tömegben. A lányok sikítása felerősödött, ahogy meglátták kedvencüket és Harry nevét ordibálva próbáltak közelebb férkőzni hozzánk, de szerencsére a biztonsági őrök jól végezték a dolgukat. Már majdnem az ajtónál jártunk, mikor egy vékony hangocska, amely ugyan alig hallhatóan jutott el a fülünkig, ösztönösen megállásra késztetett mindkettőnket.

- Légyszi, Harry! - kiabált a göndör után a szőke csöppség könnyes szemekkel, mire a fiú megtorpant, majd minden gondolkodás nélkül átverekedve magát a testőrökön, visszalépett a kislányhoz és leguggolt elé. Én meg szorosan mögötte. Még a tömeg is elcsendesedett és izgatottan várták, lesték,  mi késztette megállásra Harryt.

- Mi a neved, kis angyal? - mosolyogta és mélyzöld szemeit a kislány kipirult arcára szegezte.

- Sophie - hüppögte meglepetten a csöppség és kissé elnyílt szájjal, csodálkozva figyelte Harryt, amíg az aláírta az elé tartott lapot, majd felkapta Sophie-t és egy cuppanós puszit nyomott az arcára, amit a kislány édesanyja meg is örökített egy kép erejéig.

- Köszönjük - hálálkodott az asszony, átvéve az immár mosolygós kislányt a göndörtől, de Harry csak mosolyogva megrázta a fejét, aztán egy utolsót intve a rajongóknak, újra csatlakozott hozzám.

Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, megtorpantam és csak bámultam Harryre, aki tett még néhány lépést, mielőtt észrevette, hogy lemaradtam mellőle.

- Jól vagy? - fordult vissza és két lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot.

- Hát, ez... nagyon... - homlok ráncolva kerestem a megfelelő szavakat.

- Igen? - vigyorgott rám.

- Ez nagyon... aranyos volt - fejeztem be végül sután, de úgy éreztem ez a szó túlságosan nevetséges, hogy kifejezzem, amit valójában érzek.

- Darcy - hallatta a megszokott rekedtes nevetését. - Úgy csinálsz, mintha nem ismernél már három éve és nem tudnád, hogy mindig ilyen aranyos, édes, sármos, szexi... - villantotta rám pajkosan zöld szemeit, de nevetve a szájára tapasztottam a tenyerem, mielőtt folytathatta volna.

- Hé! Csak fogd be és ne rontsd el a pillanatot, jó? - kértem, mire éreztem, hogy mosolyra húzódik a szája és beleegyezően bólintott, ezért leeresztettem a kezem és folytattuk a sétát a próbaterem felé.

- Ők a rajongóink, nélkülük sehol sem lennénk, így ez a legkevesebb - tette még hozzá vállat rántva, mire csak bólogatással jeleztem, hogy értem.

Az már az első pillanatban szemet szúrt, hogy bár néha kicsit elszállnak maguktól - ami végül is elfogadható, ha azt nézzük, hogy mennyi hihetetlen dolog történt és történik velük, mennyien szeretik őket hatalmas rajongással és több ezer lány bármit megtenne már csak egy ölelésért is - ők még így is ugyanazok maradtak és mindig megpróbálják önmagukat adni, néha több, néha kevesebb sikerrel.

- Tudod, megváltoztál - sandított rám pár perc elteltével, ezzel félbeszakítva a gondolatmenetemet. - Most olyan más vagy.

- Más? - kérdeztem vissza ijedten. Ilyen könnyen elárultam volna magam?

- Úgy értem, jó értelemben más - emelte fel a kezét védekezőn, mikor azt hitte valami sértőt mondott. - Olyan laza és nem az a karót nyelt. De ez a Darcy sokkal jobban tetszik - folytatta eltűnődve, közben felém intézett egy vigyort.
- Az emberek változnak - tártam szét a karom mosolyogva.
- De az emlékek megmaradnak - vágta rá fontoskodó fejet vágva, de képtelen voltam komolyan venni, már csak azért is, mivel Harryről volt szó.
- Mióta lettél ilyen bölcs? - kuncogtam fel, mire átkarolta a vállam és rosszalló fejcsóválás közepette magyarázni kezdett volna, de a folyosó végi ajtócsapódás megzavarta.
- Darcy, te itt?

.:: DARCY ::.

- Kisasszony, lennél szíves felkelni és befáradni velem az étterembe? - nyitott be anya a szobába ingerülten, miután már harmadjára kiabálta a nevem, de még erre a felszólításra sem reagáltam, csak nyűgösen morgolódva az arcomba nyomtam a párnát.

- Anya, kérlek! - motyogtam, hangom tompán szűrődött át az alvóalkalmatosságon, majd oldalra fordítottam a fejem és az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára pillantva megállapítottam az időt, amitől csak még morcosabban nyögtem fel. - Reggel hat óra van és szombat!

- Örülök, hogy sikerült megállapítanod az időt! És most, ha nem nagy fáradtság, kapd össze magad és gyere be az étterembe! Ma zsúfolt napunk lesz, minden segítő kéz jól jön - tájékoztatott, majd kijelentette, hogy öt percet kapok és behúzta maga után az ajtót.

Amint becsukódott a nyílászáró, ledobtam a párnát és felnyögtem, de halk elégedetlenkedésem közben összeszedtem magam és a fürdőbe vánszorogtam, ugyanis nem akartam megvárni, hogy anya visszaérjen a kilátásba helyezett jéghideg pohár vízzel, ha netán nem tudnék egyedül felkelni.
 Bár még csak a második napot töltöm Los Angeles-ben, de már szembesülnöm kellett vele, hogy Holly élete bizony nem is kicsiben tér el az enyémről. A tágas és hatalmas házunk után szokatlan volt a kis lakás, ami egy társasház negyedik emeletén kapott helyet. Nem beszélve arról, hogy odahaza Londonban sosem kellett kilencnél hamarabb felkelnem, kivéve, ha apának kellett besegíteni valamit a fiúk körül. Idáig az egyetlen jó dolog, hogy anya egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltem. Sokkal jobb. Fogmosás és öltözködés közben visszagondoltam arra, mikor alig néhány órája először megláttam.

Nevetséges vagyok. Itt állok a hotel előtt, egy karnyújtásnyira attól, hogy végre láthassam anyát és lefagyok, képtelen vagyok megmozdulni. 'Gyerünk Darcy, menni fog!' - biztattam magam és erőt véve a lábam remegésén, beléptem. A lift felvitt a harmadikra, ahol a szobánk kapott helyet. Egyre bizonytalanabbul lépkedtem a folyosón, szememmel a szobaajtókat pásztázva, míg végül megtaláltam a keresett számot. Gyorsan megtöröltem a tenyerem a nadrágomba és reszkető kézzel benyitottam a szobába.
- Kicsim, végre, hogy megjöttél! Már kezdtem izgulni, még nem is pakoltunk... várj, nem másik ruha volt... - csapongott össze-vissza a gondolatai között, de belefojtottam a szót egy szoros öleléssel.
Végre! Még mindig hihetetlen volt, hogy itt áll előttem az anyukám, akit egész eddigi életemben egy távoli, homályos személynek hittem, de most végre megölelhetem, megérinthetem.
- Holly! Valami baj van? - tolt el magától aggodalmas tekintettel, szőke haját hátradobva a válla felett. - Történt valami?
- Nem, semmi - ráztam meg a fejem, könnyeimet nyelve. - Hiányoztál, anya - öleltem újra magamhoz és beszívtam fahéjra és áfonyára emlékeztető illatát, hogy erre a percre örökre emlékezhessek, minden apró mozzanatával együtt.
- Hiszen csak pár órája mentél el! - nevetett fel csilingelő hangon és nyomott egy puszit a fejem búbjára. - Na, gyerünk, gyerünk, pakoljunk! A gép nem vár meg - csapta össze a kezét sürgetően és mosolyogva terelt be a szobába.

 - Holly, vedd fel a rendelést, kérlek! - kiabált ki anya a konyhából automatikusan, mikor meghallotta az ajtócsengő csilingelését. Az utóbbi két órában mást se csináltam, mint egyik asztaltól a másikig szaladgáltam, kivittem a rendelést, rendeztem a számlát vagy letakarítottam az asztalokat, mivel Macy nem ért rá ma, így anyával ketten tartottuk a frontot.
Anya kérését teljesítve, egy jegyzettömbbel és tollal felszerelkezve az asztalhoz sétáltam, ahová éppen akkor telepedett le a négy főből álló társaság. Első ránézésre nem olyannak néztem őket, akik egy tea és rántotta mellett kellemesen elbeszélgetnek és megcsinálják a házi feladatukat. Sokkal inkább a lázadó szó lett volna rájuk illő. A társaság egyetlen lánytagja erős sminket és még számomra is túlzottan rövid ruhát viselt, de ez úgy tűnik őt egyáltalán nem zavarta. Hangosan röhögve, a székek éles csikorgásától kísérve ülték körbe az asztalt.
- Sziasztok, mit kértek? - mosolyogtam rájuk szélesen, bár legszívesebben sikítva rohantam volna a közelükből. Nem nyerték el a szimpátiám, egy kicsit sem.
- Nézzük csak... egy dupla sajtos hamburgert és téged - kacsintott rám az egyik srác, mire a többiek újra röhögésben törtek ki.
- Nem készítünk hamburgert - vágtam rá, elengedve a fülem mellett rám vonatkozó megjegyzését.
- Na ne szívass, most komolyan nincs hamburger? Miféle ócska kajálda ez, ahol még egy rohadt hamburgert sem lehet kapni? - dühöngött és belerúgott az asztalba.
- Axel, nyugi! - nevetett fel a lány, mintha a srác nem éppen az étterem berendezését akarná összetörni.
- A francokat nyugi, Del! Húzzunk innen a bánatba!
- Ez az első értelmes mondat, ami életedben kijött a szádon - motyogtam az orrom alatt, de nem elég halkan.
- Mit mondtál, kis anyám? - emelkedett fel és ingerülten felém lépett, de a mellette ülő, mogyoróbarna hajú srác elkapta a karját, mielőtt hozzám érhetett volna.
- Haver, hagyd - tette kezét nyugtatólag a fekete hajú vállára, mire az indulatosan kirántotta magát a szorításából, majd sötét pillantást vetve rám, kirontott az ajtón és nagy csattanással bevágta maga után. A harmadik srác és a lány rögtön követték feldühödött barátjukat, de a barna hajú srác mellém lépett.
- Jól vagy? - nézett le rám, mire távolabb húzódtam tőle. Nem lopták be magukat a szívembe...
- Miért ne lennék jól? - kérdeztem vissza hűvösen. - Menj, a haverod már biztos alig várja, hogy szétverjetek egy másik éttermet - böktem az ajtó felé, majd megfordultam és faképnél hagyva a srácot a pulthoz siettem, ahol három kávé várta, hogy kivigyem őket a gazdájuknak. Felvettem a tálcát és az italokat egyensúlyozva fordultam meg, de nem számítottam rá, hogy valaki szorosan mögöttem áll.
 Már csak azt éreztem, hogy a tálcán lévő összes pohár veszélyesen oldalra billen és tartalmuk végigcsorog a kezemen. De nem csak én jártam rosszul, az ütközés másik áldozata sem úszta meg szárazon, a szó legszorosabb értelmében.
- Jaj, ne haragudj, nem szándékos volt! Én csak nem láttalak... kiszedem - habogtam össze-vissza és egy szalvétát ragadva dörzsölni kezdtem a kávé okozta foltot a srác nadrágjáról, majd miután a kezdeti kétségbeesésem elmúlt és tudatosult bennem, hogy eléggé betolakodtam a fiú magánszférájába, kipirult arccal hátralépve felegyenesedtem és tekintetem végig futtattam rajta, egészen az arcáig.
- Még mindig itt vagy? - szaladt ki a számon és most már a dühtől vörösödve, ellenszenvesen méregettem a srácot, a bűntudatom teljesen eltűnt az előbbi incidens miatt. - Sejtettem, hogy még megpróbálod ennél is jobban elrontani a napomat - fújtattam és ingerülten arrébb sepertem az arcomba lógó sötét tincseimet.
- Én a te napodat? Hé, kis csaj, ha nem vetted volna észre, nem te vagy nyakig kávés! - mutatott figyelmeztetően a nadrágján sötétlő foltra.
- Csak a nadrágod - javítottam ki vállat vonva. - Nyugodtan küld el a tisztítási számlát vagy valami, de ha most nem haragszol... szívesen beszélgetnék még, tényleg, de valakinek dolgoznia is kell - tettem hozzá közömbös arccal és képzeletben vállon veregettem magam a higgadtságomért.
- Egy randival jóvá teheted - vigyorogta szemtelenül, majd lazán rátámaszkodott a pultra és rátenyerelt a törlőruhára, éppen mikor el akartam húzni.
- Akkor sem randiznék veled, ha fizetnének - mosolyodtam el gúnyosan és kirántottam a keze alól a rongyot, majd minden fegyelmezettségem félretéve, felkaptam a tálcát és faképnél hagytam.
Ekkora taplót!